Megfigyeléseim szerint a gyerekek – legyenek bármilyen nagyok is – szeretnek arról hallani, hogy milyenek voltak igazán kiskorukban. Különösen azokban az időkben, amelyekről nincs semmilyen emlékképük. Például senki emberfia nem emlékszik rá, hogy milyen volt, amikor megszületett.

Szeretném azt állítani, hogy én vagyok ennyire kreatív és én találtam ki a mi születésnapi rítusunkat, de őszintén bevallom, hogy valójában egy filmből vettem az ötletet. Gyakran néztük együtt a hétvégéken, és neked nagyon tetszett, hogy a filmbéli anyuka minden születésnapi reggelen bebújt a lánya mellé az ágyba és elmesélte, hogy milyen volt x évvel azelőtt, amikor a kislány megszületett. Három- vagy négyéves lehettél, amikor mi is elkezdtük ezt a hagyományt, ami az évek során csodálatos, bensőséges, minket összekötő varázslattá vált.

Már hetekkel előre tudod, hogy mikor jön a születésnapod, hogy hányat kell még aludni addig, de előző este sohasem érdeklődsz, hogy másnap a szokásos módon ébresztelek-e.

Lefekvés előtt mindig félórával korábbra állítom az ébresztőt, hogy kényelmesen legyen időnk az idei év meséjét őszintén megélni. Még mindig valami megmagyarázhatatlan izgalommal a lelkemben alszom el, a mi kis első találkozásunk történetének kezdő sorait mormolgatva magamban.

„X évvel ezelőtt ezen a napon, amikor hozzánk érkeztél, hatalmas pelyhekben hullott a hó.”  Soha nem láttam még csodálatosabb hóesést, soha nem találkoztam még csodálatosabb lélekkel.

Emlékszem rá, hogy öt nappal később érkeztél, mint amikorra megjósolták az orvosok a születésed. Életem leghosszabb öt napja volt, míg arra vártam, hogy végre magamhoz ölelhesselek. Az orvos már előző nap megjósolta, hogy holnap valószínűleg már valóban megtehetem. Előre tudtuk és vártuk, mert hatalmas havazást ígértek erre a napra. A doktor egészen pontosan így fogalmazott: ha hirtelen időjárásváltozás történik, nagy meleg vagy hideg és hóvihar lesz, olyankor sokan érkeznek, és sokan távoznak a Földről. Nem tévedett, teltházasok voltak aznap a szülőszobák…

Születésnapod reggelén csak köntösbe bújok, és irány a szobád, az ágyad. Lassan ébredsz a simogatásomra, amivel helyet kérek melletted. Bebújok a takaró alá, és te fejedet a mellkasomra teszed. Indulhat a mese – a mi mesénk – az első találkozásunk izgalmas részleteivel. Lassan teljesen éberré válsz. Kérdezgetsz, és együtt nevetünk. Minden évben megdöbbenve tapasztaljuk, hogy valaha elfértél a pocakomban, most viszont már évről évre egyre szűkösebb kettőnknek az ágy is. Bizony, lassan akkora vagy, mint én. Azt jósolod, már csak két év, és nagyobb is leszel nálam. 

Egészen a lelkemig hatolva jár át az érzés, hogy azon a ponton, ahol most a fejet pihen, X évvel ezelőtt pont oda tettek rám, miután megszülettél. Nem emlékszem rá, hogy sírtál, pedig biztosan így volt. Őszinte, hatalmas, akkor még sötétkék szemekre emlékszem, amelyek nem is kutatták a felszínt, hanem egyenesen a lelkembe néztek. Én pedig a te szemeiden keresztül egy pillanatra – főként a földöntúli boldogságtól – bepillantást nyerhettem egyenesen a mennyországba. 

Azt szeretem a rítusokban, hogy a születésnapod kora reggelén egy pillanatra újra átéljük ezt a csodát, erőt merítve a mindennapokra, a hétre, az évre a másik lelkéből, hogy tudjuk, bármi jön, megyünk tovább, hiszen egymásból merítve bármihez van erőnk.

A születés pillanatában láttuk a csodát. Mindent tudunk már mi emberek a fogantatásról, a terhességről, az emberi agy és a különböző személyiségek kifejlődéséről, de ha őszinték akarunk lenni, mégsem tudunk valójában semmit sem, mégsem teljes a kép. Sejtelmünk sincs róla, hogy mikor és miként kap lelket a test.

Ezekkel a csodálatos gondolatokkal indulok neki a napnak, és ezért imádom annyira a mi kis szülinapi rítusunkat.

Anna, anyu