Életemben rengetegszer hallottam, hogy félelmetesen erős vagyok. Gyakran olyan emberek mondták, akikre felnéztem, akikben esetenként a segítőt, a megváltót kerestem. Olyan emberek, akikről azt hittem, sokkal, de sokkal erősebbek nálam.

Nem attól lettem erős, hogy annak születtem. Szerintem, mint ahogyan győzelemre sem születik senki, hanem rengeteg kudarccal a háta mögött egyszer csak győztessé válik az az ember, aki soha nem adja fel, ugyanúgy erősnek sem születik senki, de azzá válik, ha nincs más választása.

Azért hiszik, hogy erős vagyok, mert soha nem adtam fel a dolgokat, amikért harcoltam. Azt viszont csak kevesen látják, hogy nem is volt más választásom.

A csodák az életembe akkor jöttek, amikor más már nem segíthetett, csak egy igazi csoda. Minden egyes alkalommal igenis el kellett jutnom arra a pontra, amikor megsemmisülve álltam a Teremtő előtt, hogy már mindent megpróbáltam, hogy valóban nem találom a kiutat a helyzetemből. Az égiek azonban mindig a fejemre szoktak koppintani, amikor rossz úton járok, amikor már túlcsúszok a feladás rossz irányba vezető lejtőjének peremén.

Hogy egészen pontos legyek, a legutóbbi ilyen alkalommal a fejem helyett a lábujjam kapta ezt az ütést.

Lényeg a lényeg: a padló már hetek óta kusza összevisszaságban csúszkált a talpam alatt. Azon a bizonyos estén éreztem, hogy semmi másra nem vágyom már, csak arra, hogy az ötezredik túlagyalt, álmatlanul töltött éjszaka után végre az álmok megnyugtató, pihentető, gondtalan világába menekülhessek.

A fiam apás hétvégét tartott, én egyedül voltam otthon, szóval még az sem volt, hogy legalább az ő édes csacsogása és „kenjél nekem nutellás kenyeret” és „sütnél nekem palacsintát?” típusú, kedves nógatásainak eleget téve kössem le magam.

Tudom, hogy minden anya szent és tökéletes, csak én nem vagyok… Tehát úgy gondoltam, nagylelkűen adok magamnak egy kis kimenőt a szentek terhei alól, és egy-két pohár borral csillapítom felpörgött gondolataimat és tehetetlenségtől feldúlt lelkem.

E csodálatos alkoholos nedű hamar megtette jótékony hatását, és kellemesen álomba is szenderültem. A problémák akkor kezdődtek, amikor is hajnalban felébredtem, és a szomjhalál ellen elindultam a konyhába, hogy teát öntsek magamnak. Természetesen álmosan, gyenge, kezdődő fejfájással eszem ágában sem volt villanyt kapcsolni.

A poharat megtaláltam a szokásos helyén, amikor azonban a teáskancsóért nyúltam, egy hirtelen és határozott mozdulattal lerántottam a konyhapultról az előző este kint felejtett üveg bort.

Ha volt is még akár csak egyetlen százalék alkohol is a véremben, az azonnal elpárolgott, mert az üveg hatalmas ütéssel a kislábujjam melletti ujjamra esett, hívják ezt az ujjat bárhogyan is. Én könnyen szültem, szóval biztosan állíthatom, hogy ez az érzés fájdalmasabb volt. Ráadásul váratlanul ért, míg a vajúdásra azért mégis csak van az ember lányának kilenc hónapja felkészülni. A fájások bizonyos időközönként jönnek és tudjuk, hogy egyszer véget fog érni.

Nos, próbáltam a poharat és a teáskannát nem melléejteni, még mielőtt összeestem voltam a konyha padlóján, egy gyerek kétségbeesésével a lábujjamat sajnálgatva. A fájdalom pedig valóban nem volt a szüléshez hasonlítható, ugyanis percekre iszonytatosan beállt, és nem hogy gyengült volna, hanem egyre csak erősödött. Nem kellett hozzá két percnél több, hogy teljesen beliluljon. Profi anyukák eleven gyerekkel persze ilyenkor már egyből tudják, hogy bizony én hajnali fél négykor egy boros üveggel sikeresen eltörtem a lábujjamat.

Sírva-röhögve jutottam el az ágyig, és már akkor tudtam, hogy megvan az e heti anya-cikkem nektek. Az alvásnak persze lőttek, reggel pedig három percig nevettem magamban, mire el tudtam mesélni a kolléganőimnek, hogy miért sántítok.

Még a délelőtt folyamán kaptam két telefonhívást, hogy a kétségbeejtő helyzeteim egy része megoldódott. Még várok egy nagyobb csodát, de egészen biztos vagyok benne, hogy hamarabb fog megérkezni, mint a lábujjam meggyógyulni.

Szóval, ha élőben találkoznál velem és azt hallanád, amint valaki azt mondja nekem, hogy milyen erős vagyok, vagy hogy milyen jó, hogy én a nehéz időkben is tudok nevetni, ne lepődj meg, ha abban a pillanatban is felkacagok. Esküszöm, hogy nem pszichiátriai eset vagyok, hanem csak a belilult lábujjamat mozgatom éppen akkor is a cipőben, arra gondolva, hogy az erőmet éppen onnan nyerem, ahonnan a pofonokat szoktam kapni, ha hülyeséget csinálok. Egészen egyszerűen az égből.

Anyu, Anna