Mint minden hétköznap reggel, én dolgozni indulok, te az iskolába. Suli után beugrasz a nagyihoz majd visszamégy egy edzésre, aminek én rendszeresen elkésve csak a végére esem be. Így az esték maradnak a mieink. A hosszú, fáradt, holdfényes séták hazafelé. Félve kérdezed:

– Milyen napod volt? Ma is sokat kellett dolgoznod? – Azután választ sem várva folytatod:

– Mehetnénk ma egy hosszabb úton? 

Délután cicákat láttál egy ház előtt és én vagyok a jó barát, akinek most mindezt, reméled, megmutathatod. Lábaimat fáradtan, végtelenül lassú tempóban egymás elé pakolom, hogy útirányt váltsak. Boldog mosolyodtól erőre kap a lelkem, az elmém pedig hirtelen nem győzi befogadni a sok kapott információt.

– Az egyik macsek szürke, de tudod, nincsenek benne fekete csíkok, csak szürke, mint a hamu, de nagyon aranyos. Aztán van egy foltos, olyan, mint egy boci: fekete és fehér. Azután van egy másik foltos, akin a fekete és a fehér mellett vörös foltok is vannak. Furán néz ki, de nekem ő a kedvencem. Az anyamacsek… na, az olyan szürke, amiben vannak fekete csíkok.

Lelkesen bólogattam, és csak félve kérdezem meg, messze van-e az a ház, ahol a cicák laknak.

Innen már lehet látni, biztatsz lelkesen. Az esti lámpák fényénél néhány házzal odébb, a köves úton a sötétből egy kicsi, fekvő test körvonalazódik ki. Szomorúan megtorpanok. Tudom, hogy az életben nem védhetlek meg mindentől, bármennyire is szeretném, de most szívesen megfutamodnék, hogy ne kelljen szemtanújává válnom, amint a mosolygós, boldog arcodat hamarosan borús, szomorú viharfelhők fedik majd el. Nem fújok hátraarcot, késő is lenne már, és az agyam is hiába kattog jó kifogást keresve, hogy miért ne induljunk tovább.

Közelebb érünk, lassítunk… sajnos nem tévedtem: szegény cicát elütötték.

– Jaj, ez nem egy pici cica – sóhajtasz nagyot. – Ez az anyamacsek… – görbül lefelé szomorúan a szád. – Mi lesz most a pici cicákkal? – kérdezed aggodalmaskodva, miközben nógatlak, haladjunk tovább, nem tudunk mit tenni az anyacicáért.

Hazáig szomorú vagy, nem is tudsz másról beszélni. 

– Mi lesz most a pici cicákkal? Hogyan fognak felnőni? Ki tanítja meg őket vadászni? Hősiesen bírod hazáig, és csak a házunk kapujában adod meg magad a gyásznak és bújsz sírva a karjaimba, mondván, milyen jó, hogy van anyukád, és hogy milyen nagyon hiányoztam ma egész nap.

– Lehet, hogy nem is az anyamacska volt, hanem az apamacsek – találgatsz újra.

– Szerintem is így lehet. – Remélem, ezzel a gondolattal el tudod engedni az esetet.

– Az is szörnyű lehet, én nagyon szeretem az apukámat – sírod el ismét magad.

Teljesen együtt érzel a kiscicákkal, és azonnal párhuzamot húztál a kövön fekvő macska és a mi családunk között. Nem sokkal később a karjaim között alszol el, és én csodálattal nézlek. Az eset szomorú és sajnálom, hogy felzaklatott, de közben nagyon büszke vagyok rád. Jóságos vagy, együttérző, és hálás vagyok, amiért a Teremtő egy ilyen csodás kis lelket bízott rám.

Reggel újra dolgozni indulok, és te újra az iskolába. A munkából hazafelé széles mosollyal vársz.

– Hoztam két ötöst is… rajzból és tesiből – sorolod és előveszed a szédítő mosolyod, amire évek óta tudjuk, nehezen mondok nemet.

Suli után a cicás háznál jártál: nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy mi lesz most a macsekokkal. Pont kint volt az ott lakó néni, és a pici cicák is – jelented büszkén.

Mind a hárman jól vannak. A néni azt is mondta, gazdát keres nekik. Megígérted, este visszamegyünk, és mindent megteszünk az elárvult cicusokért.

Beugrunk a boltba, szerzünk macskaeledelt, de sejtem, nagyobb terv rejlik kobakodban, mintsem hogy megetetjük őket.

– Hány cicát fogadnál örökbe, ha nagyon gazdag lennél? – faggatsz odafelé úton.

– Hát, a világ összes macsekját akkor sem fogadhatnám örökbe – hárítok, érzéseim szerint ügyesen.

– De egyet akkor is örökbe fogadhatnánk, ha nagyon szegények lennénk, nem? Annyi ételt dobunk ki, amit ő még szívesen megenne.

– Jó, oké, talán egyet elhozhatunk, a színes foltosot, a kedvencedet.

Örömmel ölelsz meg és biztosítasz róla, hogy én vagyok minden idők legjobb anyukája.

Odaérve becsengetünk és várjuk, hogy a néni lassan előcsoszogjon egy kulccsal a kezében.

Addigra a kiscicák már mind a lábunk körül tekeregnek. Valóban ismernek, az öledben vannak, büszkén mutatod: egyszerre elférnek mind a hárman.

– De szegény szomorú lesz egyedül, és sokat fog sírni – öleled a kis foltost, és simogatod a testvéreit. – Ha lennének, nekem is nagyon hiányoznának a helyében a testvéreim.

– Vigyünk el akkor kettőt, akkor nem lesz magányos – adom be fáradtan a derekamat.

– De akkor az itt maradó fog sírni egyedül – mondja a néni, aki közben előkerül.

Nagyon profi doboz van a kezei között. Te elveszed, és gyors mozdulatokkal mind a három kiscicát bepakolod. Megadom magam, látom, nincs mit tenni.

Most én beszélek hazafelé egész úton a felelős macskatartásról és arról, hogy neked vannak a világon a legszerencsésebb macsekjaid, mert az ő gazdájuk a legjobb macskamama-pótló.

– Tőled tanultam – bújsz hozzám kedvesen, a dobozzal a kezedben.

Az én szívem pedig egészen megolvad ettől a választól…

Anyu, Anna