Mikor megszülettél, még beszélni sem tudtál. Sírtál, ha éhes voltál, ha baj volt, és ha szükséged volt rám. Én pedig mindig siettem, hogy segítsek, hogy megmentselek. Az oviban már féltél a sötéttől, a mesebeli sárkánytól, és a csoporttársaktól hallott betörőtől.

– Anya, te semmitől sem félsz? – kérdezgetted egyre többször.

– Semmitől – feleltem magabiztosan. – A sötétben ugyanaz van, mint a világosban. Sárkányok csak a mesékben léteznek, a betörők pedig nagy ívben elkerülnek minket. Tőlünk nincs mit elvinni, hozzánk csak hozni lehet – viccelődtem, miközben nyugtatgattalak.

Így lettem a kicsiny életedben az évek folyamán a hős, a bástya, a megmentő. Megtisztelő szerep volt, bevallom őszintén, kedvemre való volt tetszelegni benne. Te pedig bújtál a karjaimba védelmet keresve mindannyiszor, ha sérelem ért, ha rosszat álmodtál, vagy ha megijedtél.

Mint tudjuk, az élet soha nem unalmas, időről időre mindig dob valami koncot, amin aztán egy ideig rágódhatunk, míg meg nem találjuk a helyzet megoldását.

Már az iskolában ismerkedtél a betűvetés fortélyaival, amikor is egyik napról a másikra megszűnt a munkahelyemen.  Gyerek voltál, önfeledt, játékos, azt reméltem, nem is hallod, amikor a nagyival és más felnőttekkel erről a számunkra nem is kicsi problémáról beszélgetek. 

„Majd lesz másik”, „Már készítik neked a még jobb helyet az égiek” – nyugtatgatott mindenki ezúttal immár engem.

– Szeretem, hogy nem dolgozol, és mindennap te jössz értem a suliba – hadartad lelkesen. – Szerintem soha többé nem is kellene dolgoznod, és akkor örökké ilyen sokat lehetnénk együtt.

– Persze! Kutya vigye a munkahelyet! Kutya vigye az iskolát! – vágok viccesen fancsali képet. – Imádok veled lenni, csak tudod az a baj, hogy ha nem dolgozom, akkor nem kapok fizetést sem. A számlák pedig akkor is jönnek. A csapból a víz nem folyik ingyen, és gyertyafénynél vacsorázni és mesét olvasni sem lesz örökké romantikus.

Ezen jót nevetsz, de látom, hogy érted, miről beszélek.

Sokáig élvezhetted még a társaságomat az iskola utáni órákban a végtelenné duzzadt, egybenyúló napokon, melyek hihetetlen gyorsasággal hónapokká duzzadtak. Ez idő alatt pedig teljesen feléltük a tartalékunkat, majd elkezdett egyik-másik csekk befizetése átcsúszni egy következő hónapra, abban a reményben, hogy addigra csak előbukkan már végre az a várva várt mennyei, vagy akár kevésbé szuper, de legalább jól fizető munkahely.

Tisztán emlékszem rá, egy pénteki nap délutánja volt. Amikor hazaértünk együtt az iskolából, és a postaládában az egyik közüzemi szolgáltató nem túl barátságos, ám annál szigorúbb levele fogadott. Ha három napon belül nem érkezik be a befizetés, legkésőbb tíz nap múlva kikötik a gázt a lakásban. Kővé dermedve, sokkot kapva álltam a kerítés mellett, miközben te kedvesen bújtál hozzám.

– Szomorú vagy? Nem mosolyogsz.

– Nem… Nem, minden rendben – sóhajtottam, de te láttad, hogy nem teljesen őszinte a mosolyom.

Tudtam, ha abban a hónapban már nem eszünk, akkor sem lesz elég a pénzünk a számla befizetésére. Ám valójában nem az a nap volt a legnehezebb, hanem sokkal inkább a következő,
amikor is én álltam a gyerekkori hőseim előtt, kölcsönkérve a számla nem is olyan csekély összegét.

Nagylelkű szüleim természetesen jó szívvel segítettek. Kérleltek, hogy hadd adjanak legalább valamivel többet. Legyintgettek, hogy meg sem kell adni. Miközben hárítottam ezt a lehetőséget, könnyes szemmel hálálkodtam. Megszégyenülve éreztem magam. Én, aki a saját fiam hőse voltam évekig, padlóra kerültem. Gondoskodó szüleim nem engedtek utunkra minket vacsora és megrakodott szatyrok nélkül.

– Tudjuk, hogy van otthon mit enni, ez csak egy kis semmiség – nyújtott át édesanyám három megtömött szatyrot, tele mindenféle földi jóval. – Most itt romoljon ránk? – kérdezte még angyali arccal.

Mindig ezt csinálta egész életében. Mindennap gondoskodott az apámról és a gyerekeiről. „Csak egy kis tojást vigyetek”, „Akkor legalább egyél, míg itt vagy” – hallottam gyakran felidézett hangját a csendes, hazafelé vezető úton.

Mi pedig hálátlan gyermekekként mindig csak hárítottunk, és futva köszöntük meg a sok törődést. Ám ezúttal valóban nagy szükségem volt a segítségre. Soha azelőtt nem voltak ilyen nehezek a szüleimtől kapott elemózsiás kosarak.

Az este csendesen telt, te néha csacsogtál hozzám elbűvölő dalosmadár hangodon, én pedig, mint egy robot, a gondolataimba mélyedve egyszavas válaszokat adtam.

Az esti mese végeztével a fürdőkádban ülve már éreztem, hogy torkomat mardossák a kétségbeesés keserű könnyei, de még hősiesen visszatartottam őket. Egészen a konyháig jutottam, ott adtam meg magamat menthetetlenül a kétségbeesésnek. Hátamat a konyhapultnak vetve csúszott ki lábam alól a talaj, hogy átadjam magam a megkönnyebbülés reményét magában hordozó sírásnak. Soha, vagy csak nagyon ritkán ébredtél fel éjszaka, hogy a nappalin keresztülhaladva eljuss a mosdóig. Nem sírtam hangosan, mégsem hallottam meg szobád ajtaját, és így már csak későn vettem észre, hogy ott állsz előttem.

– Anya! Baj van? – kérdezted tőlem, és én a padlót bámulva már csak egy pár kutyás mamuszt láttam meg könnyes pilláimon át. – De hát te sírsz – öleltél át vigasztalóan pici karjaiddal, én pedig az ölembe vontalak, mint egy plüssmackót, miközben utolsó legördülő könnycseppjeimet a pizsamád itta be.

– Nincs… Nincs baj, csak fáradt vagyok – makogtam. – Tudod, mostanában néha kicsit nehéz volt az élet, és ez elgyötört.

– Akkor gyere és aludjunk – húztál kézen fogva az ágyam felé és bújtál hozzám, mondván, ma már velem alszol, mert tartasz tőle, ha egyedül hagysz, netán újra sírni kezdek.

– A munka a baj? – kérdezted még elalvás előtt a sötétben. – Az a baj, hogy nincs?

– Igen. Tudod, most már nagy szükségem lenne egyre.

– Na jó, akkor most már visszaengedlek dolgozni, és segítek neked bevonzani egy jó helyet – mondtad, majd cuppanós puszit nyomtál az arcomra, és engem ölelve szinte azon nyomban el is aludtál.

Hiszen anyánál nem létezik jobb alvóka.

Én még sokáig nem tudtam aludni, így egy gyermekként anyámtól tanult módszert hívtam segítségül, amit már régen gyakoroltam: imádkozni kezdtem. Egészen addig, míg e monoton mantra kegyesen átbillentett az álmok biztonságos, nyugodt világába.

Másnap még néha aggódva kérdezgetted, hogy jól vagyok-e, ha azt láttad, hogy csendben a gondolataimba mélyedek.

Hétfőn befizettem a rémületet okozó csekket, és egy farkas elszántságával vettem részt két újabb állásinterjún, pénteken pedig már három munkahely közül választhattam, ahol felvételt nyertem az új dolgozók sorába.

Isten malmai ezúttal lassan őröltek. Lassabban, mint amire számítottam, és talán az ima is kellett hozzá, hogy beinduljanak. Vagy talán az a pillanat, amikor megadtam magam, és átadtam az életem irányítását az életnek, a sorsnak, az Istennek, nevezzük bárhogyan is.  Néhány hét múlva újra hősnek éreztem magam, és a szemedben ugyanazt a rendíthetetlen, sziklaszilárd hitet láttam, amikor rám nézetél, amikor szükséged volt rám.

Bár a tervem, miszerint megingathatatlan bástya leszek, füstbe ment, egy életre megtanultam, hogy olykor a hősök is elesnek, a bástyák is meginognak, de éppen attól erősek, hogy fel tudnak állni, és minden helyzetből megtalálják a kivezető utat.

Anyu, Anna