Csodálatosan tökéletes szülő voltam… mindaddig, amíg megszülettek a gyermekeim, azt követően fennkölt és ragyogó szülői mibenlétem ideája egy szempillantás alatt szertefoszlott. A szülővé válás hosszú folyamatában rá kellett döbbennem arra, hogy a megannyi fogyókúrával és életmódváltó projekttel egybefonódott visszaeséseim sorozata csupáncsak csepp a tengerben az anyalét konstans és rendkívül ötletgazdag jojó-effektusaihoz képest.

A motherhood (anyaság) nem lehet más, mint egy önként vállalt, hosszú távra berendezkedett önmegismerés-gyorsító „procedúra”, amelynek keretében olyan én-jellemvonások kerülnek felszínre, olyan tulajdonságok bukkannak elő a hétköznaprögök alól, melyekről addig halvány lila dunsztunk sem volt. Gyakran szembesülünk az „ezt valóban én mondtam/cselekedtem?” személyre szabott mikro-döbbeneteivel, hol egy szürkének ígérkező nap végeztével, szülői hőstettekkel büszkélkedő, nagy bonyodalmak gombolyagait kibogozóiként summázzuk a napot –  illatos gyertyákkal és meditációs zenével megünnepelve győzelmünket. Vagy éppen ellenkezőleg: földre görnyedő bús, fájdalom-tüskékkel teletűzdelt házisárkány-fílinggel gubózunk a szipogásban és lelkifurdalásban edzett takaróba. Talán azt a nem titkolt vágyat melengetve keblünkben, hogy a gubóból kikecmeregve, reggelre, szédületes, káprázatos anyaként startol anyaságunk ixedik újabb korszaka – és az éjszakai gubóban töltött öntisztulás következtében levetkőzzük elfogadhatatlannak titulált ismérveink nagyrészét.

Habár e gubós, jellemtisztító rituálé rövid távon igen hatásosnak bizonyul, ám az anyalét során a „rövid” relatív kifejezéssé válva lengedez a vágyak villanyvezetékein… Ezen felismerés közepette értjük meg igazán, hogy miért pityeregtünk az esti mese olvasása közben a három nap egy esztendő mondathoz érkezve.

És… mivel minden csoda három napig tart (értsd: egy esztendeig – a megváltozott idővel fluktuáló szülői érában), ezért nem meglepő, hogy valóban rövid ideig örülhettünk sokadjára újjászületett anyai jellemvonásaink jelenlétének.

Pompásan lehangoló tudatosulás hasít agyvelőnkbe: napi kedélyállapotunktól függően éppoly szerencsésen magunkra ölthetjük hol Mirígy, hol pedig Tünde szerepét. Azaz: míg egyik nap boszorkányként éltük meg magunkat, másnap már tündérlányként csicsergünk gyermekeinkkel, s az örömtánctól sem ódzkodik lábunk.

De felülről mustrálva begubózós, újjászületésben reménykedő, remegő, vaciláló, önfürkésző énünket, eszünkbe villan a semmi sem vész el, csupán átalakul természeti törvénye. Egy pillanatra azon kezdünk el morfondírozni, hogy a gubó valójában érték. A hernyó mirígynyálkájából lesz a selyem. Valami gusztustalannak, megvetettnek véltből valami hasznos és nagyra becsült keletkezik. A gubó ekként magasztosulhat szentéllyé.

A gyermek, ki tükröt tart szülei elé, csupán felfed, leplezetlenül, álcázatlanul szembesít azzal is, akik vagyunk, azzal is, akikké válhatunk… és válunk a gyermekeinkkel egybefonódott életünk során (újra és újra…). Gyermekünk elemi őszinteségben sugárzó lénye lemeztelenít bennünket önmagunk előtt, hogy ne csupán tükör által homályosan nézzük magunkat, hanem végre lássunk is.

Györfi-Biró Melinda