Ha elölről kezdhetném… Ha vissza tudnám forgatni az időt… Hányszor, de hányszor halljuk ezen szólamokat hüppögve felbuggyanni magunkban. Halljuk a nehéz sorsokat megélt, ettől elkeseredetté vált idősektől, halljuk az áruházak polcai között halkan panaszkodó barátnők párbeszédéből kicsordulni, és halljuk az éjszaka „csendjében” az ágyban fekve, párnánk alól kikandikálni ezen önmarcangolásra alkalmat adó gondolatokat.  

Habár nem rendelkezünk (tán okkal!) az idővisszafordítás, a dolgok megmásítása képességével, mégis van egy jónak ígérkező hír, mely reménnyel tölthet el bennünket, s melyet már oly sokszor hallottunk, olvastunk, éreztünk. De vajon tudatosítottuk-e? értettük-e lényegét? elfogadtuk-e igazvoltát? Ez nem más, minthogy: fel vagyunk vértezve az újrakezdés sanszával, hogy változtathassunk… no, nem a múlton, hanem a jelenben: a múltbéli tapasztalatokkal, és az ebből levont tanulságokkal birtokunkban.

Valamit mindannyian magunkkal hozunk a szülői házból életstaférung gyanánt. Nem tárgyi értékekre gondolok ez esetben, hanem útravalókra. Szüleimnek, akik már nagyszülőkké váltak, egy alkalommal megköszöntem általam személyre szabottnak tekintett útravalóimat. Kettőt kaptam, ezek mintegy belefonódtak a DNS-szálamba, mindkét szülőmtől egyet-egyet. Kissé elszomorított, hogy mindezt ők nem tudatosan hagyták rám örökül, de láthatóan megkönnyezték - sokszínű érzések társaságában - mindazt, amit magammal hoztam Tőlük. Édesanyámtól a „legyél mindig tiszta és egyszerű”, édesapámtól: a „viselkedj mindig olyanképpen, mintha valaki mindig veled volna abban a térben, ahol éppen tartózkodol, mert akkor fegyelmezett maradsz.” Ezek a szóhagyatékok belém vésődtek, és mind a mai napig e szerint cselekszem. Van benne minden… érzések, gondolatok, emlékek egész tárháza, vegyesen.

Mindez arra vezetett rá engem, hogy anyaként bánjak tudatosan a szavaimmal – több-kevesebb sikerrel-, mert ki tudja, mit fognak örökségnek, kódnak tekinteni gyermekeim, ami egy életre megpecsételi jellemüket, mentalitásukat, élethez való hozzáállásukat.  Néha azon kapom magam, hogy kétségbeesek a sokoldalú szülői felelősség önként vállalt súlyától, és nincs az az „iskola”, amely minderre a legcsekélyebb módon is felkészíthetett volna. Hogyan is lenne lehetséges mindez, hiszen ez egy tanulási folyamat és ugyanúgy szól az életet adó szülőkről, mint szemük fényeiről. Egymásban mosakodunk, pallérozzuk, acélozzuk, formáljuk lényünket. Fejlődünk. A fejlődésről pedig soha senki nem állította azt, hogy megvalósulhat fájdalom, konfrontáció, frusztráció, félelem, incidens, perpatvar időnkénti (elég gyakori… valljuk be) képbe lépése nélkül.

Györfi-Biró Melinda