„Sosem gondoltam volna, hogy egy ekkora gyerek így ki tud hozni a sodromból!”– mondja egy édesanya. – „Nem is olyan régen, amikor még nem volt gyermekem, csodálkozva néztem a Balaton-parton, ahogy egy szép nő boszorkánnyá változva üvölt a gyermekével. Hogy lehet egy gyerekkel így ordítani?” – gondoltam. – „Ma már értem őt.”

Valóban, a dackorszak egy szülőt és gyermeket próbáló időszak. Mindent szeretnének, de lépten-nyomon rá kell ébredniük, hogy nem szabad, vagy nem is tudják, mert még kicsik. Ezért aztán csalódottak, frusztráltak, így az ég a földdel gyakran összeszakad. A kislányok visítanak, földre vetik magukat, a fiúk üvöltenek, könnyek nélkül toporzékolnak, néhányan dűtenek- borítanak, nekimennek a kicsinek, nagynak, gyereknek, felnőttnek.

Mit kezdjünk a hisztivel? Nehéz néha megállni, hogy ne vigye a gyerek körüli vihar magával a felnőttet. A szülői indulat eredménye még ma is sajnos gyakran a fenekes vagy pofon. Ez valójában egy indulatból, tehetetlen dühből érkező, átgondolatlan viselkedés. Nem használ, inkább árt a szülő azzal, ha ennyire elveszíti a türelmét. Ha a szülő együtt ordít a gyerekkel, néha megbotránkoztató, néha nagyon mulatságos a szomszédoknak vagy az utca emberének. Ezzel többnyire azt lehet elérni, hogy egyre emelkedik mindkét fél hangereje. Feszültséglevezetés szempontjából nem rossz, hiszen a kiabálással rengeteg fölösleges energia távozik mindkettejükből. Ha tudatosan alkalmazzuk ez utóbbi módszert, talán hamarabb lecsengethetjük a hisztit: „Szerintem még nem hallja a szomszéd néni, hogy ordítasz. Csináld hangosabban!” A verekedős gyerekeknél is bejön, ha megfogjuk a kezét és azt mondjuk: „Gyere, rajtam mutasd, milyen erős vagy: szorítsd meg a kezem! Szorítsd még erősebben! Szorítsd még, még!” A végén kacagni fog mindkettő, s el is tűnik a mérge.

Vannak gyerekek, akinek az használ, ha békén hagyjuk. Türelmesen, megértően odafordulunk hozzájuk és közöljük: „Tudom, nehéz ezt most elviselni, de fog az sikerülni. Menj be a szobádba, sírjál nyugodtan! Majd gyere, ha megnyugodtál!” – Általában pár perc múlva jelentkeznek száradó könnyeikkel, hogy megnyugodtak.

Sokat segít, ha ezt a sajátos állapotot, mármint a hisztit, amibe időnként a gyerek belekerül, elnevezzük. Egyik fiam maga találta ki: „Most mozdonyos vagyok, hagyjál békén!”– ilyenkor tudtuk, nem érdemes most előállni semmivel, mert annál tovább tart a mozdonyosság. A helyzet viccessé vált, és ez sokat elvett mindkettőnk indulatából.

A hisztériás rohamok elviseléséhez néha igen nagy türelem kell. Egy-egy ilyen roham talán éppen azért teszi annyira próbára a felnőttek idegeit, mert a kicsi türelmetlensége a felnőttet a saját feloldatlan frusztrációjára emlékezteti. Miért is kell reggel korán kelni? Időben elkészülni? Szaladni az oviba, meg a munkahelyre? Ha őszinték akarunk lenni, a felnőttnek is nehezére esik mindez, de ő már megtanulta, hogy háttérbe kell szorítani az igényeket, és meg kell felelni a külső elvárásoknak. A gyermek pedig mégis csak egy gyermek, aki most tanulja meg a vágyai késleltetését, az alkalmazkodást, a türelmes várakozást (hétvégén majd nem kell sietni az oviba, de most kell). Amikor tudat alatt tudjuk, hogy a gyereknek igaza van, nagyon nehéz hitelesnek maradni és megakadályozni azt, hogy megtalálja a kiskaput. Ilyenkor kell aztán igazán türelem! A szülő saját feloldhatatlan feszültsége jelenik meg akkor, amikor elveszíti. Ez pedig olaj a tűzre, hiszen a gyerekek tudják, a hisztivel sok mindent el lehet érni.

Egy-egy olyan hisztiroham után, amit nagyon nehezen sikerül megoldani, mindig érdemes átgondolni, miért bosszantott fel ezzel ennyire a gyermek. Komoly önismereti előrelépés, ha rájövünk, hogy a gyerek megoldhatatlan hisztije a felnőtt eddig megoldatlan problémáját mutatja meg.

Kálmán Marianna

klinikai gyermek-szakpszichológus